A minap leültem egy padra és a gondolataimba révedtem miközben néztem az embereket, akik a dolgukra siettek. Az is lehet, hogy nem volt dolguk, csak egykedvűen mentek valahová és közben pedig látszólagosan nem gondoltak semmire. Egykedvű „sietésüket” nem zavarta meg semmi és nem is biccentek ki még csak egy pillanatra sem abból a megszokottá vált rutinból, ahol is egyik lábukat serényen a másik után rakva haladtak szinte nesztelenül tovább. Ez a szemlélődés számomra egyfajta tükörként adott egyfajta képet arról, hogy mennyire eltávolodtunk önmagunktól és közben pedig mennyire messze kerültünk az igazi önvalónktól. Pedig lélekben még emlékeznünk kéne a tiszta és teremtő fényre és arra a küldetésre amellyel a földre érkeztünk. Viszont ez úgy tűnik, hogy manapság már csak nyomokban és szertehulló foszlányokban lelhető meg nagyon sok helyen.

Ezen a padon ülve, a gondolataimat minduntalan kergetve azon tűnődtem, hogy vajon mi történt velünk emberekkel? Mi az ami miatt ennyire el tudtunk távolodni önmagunktól és ezzel párhuzamosan úgy általában mindentől? Vajon mi az ami helyet tudott cserélni azzal a nemes és ősi erővel, amelyet úgy hívunk, hogy a szív és a lélek hangja? Ezeken a kérdéseken tűnődtem és közben a gondolataimmal egyedül maradva arra a teljesen hétköznapi megállapításra jutottam, hogy a mindennapi életünk gyökeresen megváltozott és ezzel sokan nem igazán tudnak mit kezdeni. Egy másik megközelítésből mondhatnám röviden és tömören azt is, hogy mostanra a legtöbbször csak úgy egyszerűen elmegyünk egymás mellett.

Kövezzetek meg, ha nem így látjátok, de nekem sokszor olyan ez az egész, mint egy tévesen megalkotott társasjáték, ahol az emberek a szerepeiket elfelejtve, vagy éppen másokkal felcserélve azt vennének részt az élet nevű játékban nap mint nap. Ezzel párhuzamosan pedig sokszor tényleg olyan érzése van az embernek, mintha önös érdekeinken felül nem hallanánk és nem is akarnánk meghallani a másik szavát. Sokszor az a kép rajzolódik ki előttem, hogy már nem akarunk annyira egymás felé fordulni és nem abban az őseink által régen gyújtott lángban és erőben akarunk megmelegedni, amit úgy hívunk szeretet. Pedig ezt a lángot nagyon sokan őrizték és nagyon sokan vigyáztak rá és vigyáznak is rá a mai napig. De valahogy mégsem sikerül az utóbbi időben azonosulni és eggyé válni vele mindenkinek.

A szeretet ünnepe közeleg! Mi magunk is sokszor hívjuk ezt így és ki is mondjuk egymás között, de ez mostanában mégis olyan mintha a szívekben gazdát cserélt volna egy-egy jó érzés valamire, ami inkább már csak egy rutin és nem több annál. Pedig a fény születése ez! Azé a teremtő fényé, amelynél bárki melegedhet, aki csak szeretne. A teremtés részeként ebben a fényben önmagunk képét is megláthatjuk és ha kell szembenézhetünk azokkal az élethelyzetekkel, amelyek már nem szolgálnak minket. Ebben a fényben a sorsfeladatunk képe is benne van és a nyitott szívre kirajzolódik annak minden egyes részlete, ha őszintén és nyitott szívvel szeretnénk.

Tiszta lélekkel, boldogan és csillogó szempárral indulunk az útnak amikor megszületünk. Aztán valami menet közben meghibásodik a gépezetben és az addig olajozottan működő alkatrészeink egyszercsak alábbhagynak a tökéletes működéssel. Itt-ott nyikorog egy kicsit, néhol zajosabb, néhol pedig már túl csöndes bennünk minden. Meg aztán ott vannak azok a fel nem használt fűtőerők is, amelyeknek gőze a fejünkbe száll és ilyenkor nem úgy éljük napjainkat, ahogy azt elterveztük, vagy ahogy a lelkünk mélyén dédelgettük. Igazából nincs semmi sem veszve, hiszen az önmagunkhoz való visszatérés minden alkalommal adott. Ez a lehetőség mindig elérhető bárki számára.

A gondolataimban tovább időzve arra jutottam, hogy értelmetlen rohanásunk és a csalfa képként felrajzolt, sokszor céltalan és értelmetlen álmok hajszolása nem több mint egy olyan hamis illúzió, amely pontosan az életből vesz ki bennünket. Pedig az élet itt van velünk, nem ment el sehová sem, csak mi fittyet hányva a jó öregre, a magunk egykedvűen megfaragott koldusbotjára támaszkodva haladunk tovább valamerre. Bármerre, de biztosan nem arra, amerre mennünk kellene!

Ha igazak tudnánk lenni, ha vissza tudnánk idézni a jót és azt a feltétel nélküli szeretetet, amivel ide érkeztünk, akkor minden más lenne. Ha gyökereink és lelkünk szerint akarnánk élni és nem pillanatnyi érdekek és instant megtapasztalások mentén, akkor biztosan messzebb jutnánk. Az emberek a barátaink, még akkor is, ha nem érezzük mindig így. Ölelésünkkel, a szívhez szóló szavainkkal, bátor és önzetlen cselekedeteinkkel nem csak kisebb közösségek, hanem a világ fényét is emelni tudjuk. Természetesen ez csak azokra igaz, akik hallgatnak a hívó szóra és maguk is úgy döntenek, hogy a szeretet és a szív útját választják. Megtéríteni, megváltoztatni senkit nem lehet a szabad akarata nélkül. Viszont annyit mindig megtehetek magam is, hogy önzetlenül megkérdezem, hogy van-e szükség valamire?

A világ egyszerű dolgokból áll csak mi tesszük bonyolulttá. Sokszor a legkisebb és a legapróbb dolgok hordozzák magukban a legnagyobb ugrást és lehetőséget. Egy egyszerű mosoly, egy kedves szó és akár egy szerelmes pillantás is alapjaiban tudja megváltoztatni a hangulatunkat. Ezen egyszerű és hasznos dolgok pedig mindenki számára ott vannak kéznél, csak vissza kéne térnünk hozzá és bátran használni azokat a mindennapjaink során.

Pedig még kézzelfogható segítségünk is van! Mégpedig azért, mert a jótét lelkek köztünk járnak! A fényük messzire lobogja be akár a végtelen pusztaságot is, hiszen hírnökei ők annak, hogy a láng maga még mindig itt van közöttünk. A szeretet lángja ez és talán egy kicsit a teremtésé is, amelyben mindenki megláthatja a maga igaz fényét. A földreszállt jótét lelkek valójában nem csak hírnökei, de alkotói is annak a földi közösségnek, amelyben a megbúvó lehetőségek mellett a szív hangja is szerepet kap. Mégpedig főszerepet. Amelynek egyszerű monológjait, vagy akár hosszabb „egyperceseit” magunk is írhatjuk és formálhatjuk kedvünkre, hiszen a jótét lelkek által őrzött tiszta és igaz fényből mi is bármikor töltekezhetünk.

Közeleg a szeretet ünnepe, amelynek eszmeisége és szellemisége a mi kezünkben van! A fény születésének ünnepén mi magunk is alkotói és részesei lehetünk annak a csodának, amely valóban a szeretet útját járja. Az ünnep fényét és annak meghittségét magunk is emelni tudjuk. Ebben viszont nem csak szerepünk, hanem felelősségünk is van. Viszont a választásunk továbbra is szabad. Bármikor dönthetek úgy, hogy az eddigi dagonyában ragadva nézem végig azt, ahogy mások a jótét lelkek útját járva tesznek valamit azért, hogy a fény az igazi tündöklésében ragyogjon.

Én azt mondom, hogy melegedjünk a fénynél! Hagyjuk, hogy annak minden jótékony energiája és eszmeisége átjárjon bennünket. Emeljük azzal az ünnepek fényét, hogy mi magunk is egyfajta hírnökké válunk és a lángot tovább adva másokban is fényt gyújtunk. A szeretet fényét. Forduljunk egymás felé és tegyük félre az önös érdekből ránk ragadt régi bosszúságok porát. Rázzuk egy kicsit meg magunkat és tekintsünk túl a problémákon. Engedjük, hogy a szívünkbe a béke hófehér galambja verjen fészket és neveljen ott csemetéket. Bátran engedjük felénk fordulni az embereket. Így nem csak elfogadóvá, de befogadóvá is válhatunk és akkor magunk is közelebb kerülünk egy kicsit a lánghoz. Amíg a szívünkben átok és keserűség van és bosszú ádáz katonáival hadakozunk, addig mi magunk sem tudunk teljes odaadással és szeretettel látni semmit a világ egyszerű, de hasznos jóságaiból!

Szeressük jobban egymást és karoljuk fel a gyengébbeket. Az erősebbet lágyítsuk, hogy közelebb tudjon hozzánk jönni és megértse általunk a világ rezgéseit. Álljunk meg és hajoljunk le az elesettekhez és adjunk lehetőséget a nélkülözőknek. Tetteink és cselekedeteink a magunk jóságát is tükrözik. Ennek fénye pedig messze látszik majd, pont úgy mint a jótét lelkek esetében.

Nem olyan nehéz jónak lenni, csupán meg kell látnunk újra az ösvényt. A helyes útról magunk tértünk le és oda bármikor vissza is találhatunk. A kérdés a szándékon lesz és azon, hogy van-e elhívódásom arra, hogy a fényt öleljem magamhoz és jót hozzak a közösségem részére? A lehetőség adott, a döntés a tiéd!

Pár apró jócselekedettel, egy kis odafigyeléssel és szeretettel, már magunk is nagyon sokat segíthetünk azon, hogy mi emberek egy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra. Ezt pedig az év minden napjára is bátran tovább lehet vinni. A szeretet ünnepe egy jó ugródeszka ugyanis arra, hogy jelenlegi helyzetünket átértékeljük, hogy meglássuk azokat a dolgokat, amiken igazán változtatni szeretnénk. Ezzel pedig a jövőnkbe vetett hitünket és annak minden fényét tovább tudjuk emelni.

Egy padon ülve meredtem gondolataimba és utólag úgy érzem mintha egy kissé talán bele is szenderedtem volna a mélázás apró örömeibe. Felállva onnan ugyanis úgy éreztem magam, mint aki felébredt valami nyűgös és szertefoszló álomból, amely mélyebb gondolkodásra sarkallt abban a röpke fél órában. Utamat mégis vidáman és derűsen folytattam tovább. Céljaim felé tartva, lépéseim határozottak voltak ugyan, de egyenértékűek a megérkezésemmel és annak lényegével. Arányaiban teljesen odaillő, nem túlzó sebességgel, de mégis könnyedén és lazán libbentem tova a rengetegben aznap. Lelkemben pedig a legnagyobb hittel mantráztam magamban ezen a decemberi napon, mint egyfajta hírvivő, hogy:

„Hiszem azt, hogy bármikor jobb lehet a világ!”

Akár általad, akár általam, akár a cselekedeteink és a felfogásunk, vagy éppen a hozzáállásunk által!

Köszönöm, hogy végigolvastad!

Szeretettel: Krisztián

Ha tetszett az írásom, akkor ne felejtsd el megosztani másokkal is!

Korábbi írásaimat itt olvashatod!

Követheted oldalaimat a Facebookon és az Instagramon is!