A lélek elhullott darabkái

A lélek elhullott darabkái az utunk során ragadnak meg valahol, leginkább olyan helyeken, ahol magunkból hagytunk ott valamit másoknak. Persze nem volt kötelező és nem volt ajánlatos sem így cselekedni, de talán ott és akkor az volt a leghelyesebb, hogy mindenféle megértés és egyéb köntörfalazás nélkül, hagytad leszakadni azt a kis darabkát magadból. Így aztán másokra bíztad egyfajta zálogként, vagy mondhatnám azt is, hogy amolyan érték nélküli megőrzéshez hasonló szolgáltatást vettél igénybe ezáltal. Tetted mindezt elkeseredésedben, vagy éppen magányodban, vagy pusztán csak azért, mert megértés hiányában nem láttad másként a lehetőségeket magad előtt. Tetted mindezt tévesen! A lélek elvesztett darabkáinak hiánya elsőre ugyanis nem feltűnő, bár lélekben azért hagynak némi űrt benned, de talán nem ezek az alap mozgató rugói a mindennapjaidnak. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem ismered, hogy bizony-bizony a leltárnál nem tudsz mégsem számot adni a lélek jól megszámozott és rendben tartott elemeiről. Azok egyes darabjai ugyanis a múlt repedező, olykor sötét és zegzugos falai között rekedtek és te hiába keresed őket, hogy azokat rendben a helyükre tedd vissza. Lelkes próbálkozásaid nem vezetnek eredményre!

Egyfajta rabságként, vagy inkább béklyóként tart vissza valami és te akárhogyan keresed a cselekvésre gondosan felírt receptet, de mégsem találod azt a nemes utat, amelyen haladva mégis csak egy teljes értékű életet tudnál élni. Persze nem olyan kötelék ez, ahol a cselekvés teljes hiánya megmérhető lenne egy egyszerű, de mégis kopottas lineán. Sokkal inkább egy olyan kis szerkezet ez, amelynek hiányzó darabjait kutatva az emlékek felvillanó színes képeiben hagynád magad ejtőzni kicsit kedvedre, ha tehetnéd persze. Közben pedig arról ábrándozol, hogy vajon az elveszett darabkákat miként lehetne újra a te magad egészéhez illeszteni, hogy azzal megint a nyílt szívű optimizmussal, a bátorság nemes érzésével és a szeretet színes kis virágocskáival találj a megfelelő útra. Az égiek és a földi segítők szorgos kis kezecskéinek minden serény és egyben surranó mozdulata a hasznodra lehetne ugyan, de alapjaiban véve mégsem lesz ilyen egyszerű a dolgod. Amit ugyanis ott hagytál valahol, azt nem fogod tudni egyszerű bűvésztrükkel, vagy bármilyen más, ehhez hasonló kis csínnyel újra a magad tarisznyájában tudni. A leszakadt lélekdarabkák ugyanis sokkal bonyolultabb dolgok annál, mintsem hogy egy mozdulatra valaki a saját zsebébe vágja őket. De akkor mégis mit lehet tenni azért, hogy a lélek kis foltocskáit összeszedjem és újra a saját lelkem egyszerű fátylához férceljem?

A legfontosabb, hogy megértéssel kell fordulni a múlt zegzugos és olykor labirintusra hasonlító ösvényeihez. Azokban ugyanis nem csak egyszerű kulcs, hanem sokkal mélyebb és sokkal összetettebb dolgok is megtalálhatóak. Aki kiismeri magát ezekben a rejtelmekben, az bizony megérdemli a jutalmát és közben az önismerettel is meg fog tudni mérkőzni valahol félúton a megértés és az elengedés között! Ugyanis elengedés nélkül bizony nem érhetünk el oda, ahol mindennek a titka van. Nem lehet csak úgy besétálni és aztán díszes ruhában tetszelegni, csak mert azt gondoljuk, hogy megérkeztünk. Ez soha nem ilyen egyszerű dolog! A megértés nélkül pedig egy-egy helyzet megint csak azt fogja kívánni tőlem, hogy ott hagyjak egy darabkát magamból és aztán tovább sétáljak kisebb reményeket fűzve ahhoz, hogy a következő helyzet majd más lesz. Nem lesz az, sajnos!

A saját életünkben mi magunk vagyunk a főszereplők és bár sokszor érezhetjük azt, hogy félnótás forgatókönyvírók kisebb csapata dönt a sorsunk felől, de valójában mi magunk is igen nagy szerepet vállaltunk ebben. A mindennapjaink során megélt dolgaink és azok a lenyomatok, amelyek olykor mélyen szántó nyomot hagynak bennünk, nem a véletlen dolgai. Az élet egyszerű kinyilatkoztatása felénk az, hogy bizony a velünk megtörtént dolgok nem csak karmikusak, vagy sorsszerűek, hanem az általunk megélt minták következményei is lehetnek bármikor. Mi pedig vagy ezért, vagy azért, vagy ki tudja miért, de sokszor teljesen önzetlenül hagyunk a lelkünkből leszakadni darabkákat és ott hagyni valakinél hanyagul lerakva, mert talán azt érezzük, hogy így könnyebb tovább haladni az utunkon. Viszont így csak ócska árusok leszünk, akik aprópénzre vagy még arra se váltják be dédelgetett álmaikat, vagy éppen kudarcaikat, csalódásaikat. Miközben úgy hagyunk ott egy darabot magunkból, hogy annak nagy valószínűséggel sem gazdája, sem jó házigazdája, sem pedig megfelelő gondviselője nem lesz. Így pedig csak kallódik és hánykolódik minduntalan és közben nem csak porosodik, de érezhetően megkopott fényével önmagában már nem lesz képes tündökölni sem.

Pedig a lelkünk egyedire varázsolt színes világa egy díszes kollekció, amelyben az adott elemek éppolyan fontosak egyenként, mint annak hatványozott összessége. A saját lelki világunk lényünk valódi énjét tükrözi és azt képviseli, amik valójában vagyunk. Itt ugyanis nagyon tiszta formában találhatóak meg azok a minőségek, amelyeket alapjában véve tudhatunk magunkénak. Az életünk sajátos lépcsőfokain és labirintusszerű útvesztőiben aztán itt-ott elhagyunk belőle dolgokat. Nem szándékosak ezek és nem is igazán egy tálcán felkínált lehetőség ez mások számára, sokkal inkább az adott élethelyzet diktálja azt nekünk, hogy lépjünk tovább megoldás, vagy megértés nélkül. Ezzel viszont a leszakadó lélekdarabkák száma megint csak eggyel növekedni fog. Természetesen a mi kárunkra!

Az életben a dolgokat érdemes rendszerben tartani, időnként számba venni és abban minden alkalommal a magunknak járó jót is megkeresni. A saját magunkkal szemben támasztott jóságunk sokkal fontosabb annál, mintsem hagyjuk elveszni a dolgainkat és közben végignézni félig könnyes szemmel, ahogy szétcsúszik minden körülöttünk. Szertefoszló vágyaink és a remény utolsó vergődéssel megáldott haldoklása nagy kudarc számunkra. Az életünkben ezeken a pontokon átlendülni néha sokkal nehezebb, mint jeges hegycsúcsra egymagunkban felmászni, vagy csak egyszerűen elengedni a múlt fájdalmakkal megáldott fekélyes sebeit. Amit magunkból menet közben elhagyunk, az bizony a leltárnál hiányozni fog. A hiány pedig egyenesen elvezet minket ahhoz, hogy a szellem fényessége alábbhagy és lelkünk viszontagságos dolgai egyfajta blokként telepednek ránk. Aztán ez bizony béklyóként tart fogva minket egészen addig, amíg nem fordulunk megértéssel azon dolgok felé, amelyeket átokként, vagy éppen a múlt sérelmeiként tartunk számon a kockás kis noteszünkben vezetett titkos listánkon.

Pedig van megoldás! Az pedig nagyon egyszerű módon bennünk, a saját megértésünkben és a saját egyedi fényességünkben rejlik. Az életünk alap mozgató rugója azon dolgok összessége, amelyeket tapasztalatként tartunk számon. Persze ezen felül akadnak más mozgatórugók is, de végső soron a megtapasztalásaink adnak egy teljes képet a földi lét minden oldaláról. Az is igaz, hogy az égi jeleket is nekünk küldik és azokat intuícióként tartjuk számon, de nem sokra megyünk vele, ha nem tudjuk az égi adást értelmezni, dekódolni, a magunk javára fordítani. Ha csak a szellem halad bármerre is, de a lélek beragad valahová, vagy megáll megpihenni és lesöpörni magáról az út egyszerű porát, akkor bizony sok minden egyfajta kontroll nélkül marad. Éppen ezért is fontos, hogy a lélek mint iránytű minden alkalommal veled legyen az utad során. A lélek hangja, ahogyan azt mondani is szoktam többször, a legjobb iránytű! Nélküle csak egyszerűen kóborló és sötétben tapogatózó robotok vagyunk, akik a rutin halálszerű mezsgyéin haladva válnak olykor teljesen egysíkúvá.

Szükség lesz a megértésre és talán arra is, hogy elfogadjuk a múlt dolgait. Azok ugyanis minden viszontagságukkal, embert és lelket próbáló fájó mivoltukkal ugyan, de értünk voltak. Még akkor is, ha ezt akkor és ott nem így éltük meg. A dolgok megértése önmagában nem elég. Ahhoz teljes mélységében látnunk kell önmagunkat és a lélek útjait is, hogy rálássunk tiszta szívvel és felnőtt fejjel is arra, hogy a leszakadt lélekdarabkákat hol és miként is hagytad el. Pedig hímes tojásként őrizve azt, egy kicsit több figyelemmel és szeretettel megmenthető lett volna mindegyik. Ehhez pedig csak annyi kellett volna, hogy az önzetlenséget határozottságra cseréld, a bátortalanságot önbizalomra, a harag vagy a düh hangját pedig a szív szavára.

Szívünk melegében bárkinek van helye az életben, de az, hogy valójában ki az aki meg is melegedhet ott, azt mégis nekünk kellene minden alkalommal eldönteni. Ha ugyanis kóbor vándorok és egyszerű utcazenészek próbálnak ott tanyát verni, akkor abból nem lesz valódi és kézzel fogható haszna senkinek. Lélekben nem tölt, szellem szintjén pedig nem emel minket, ha olyan emberekkel vagyunk egy közösségben, akik csak vándorútnak, vagy egyszerű kis kitérőnek látják a lelkünk melegét. Ők ugyanis abból a legtöbbször csak elvenni akarnak, de hozzátenni semmiképpen sem. Így pedig a hiány továbbra is csak nőni fog és közben pedig mi magunk fogyunk el szépen lassan, a finom energia szintjén.

A lélek darabkáihoz ragaszkodnunk kell. Nem görcsösen és nem erővel, csak egyszerűen, szépen, finoman és szelíden közelítve. Minden visszajár, ami elhullott menet közben, az ugyanis a mi egészünk része. Nem lehet az, hogy virágos kiskertekről ácsingózva a szeretet egyszerű, de kézzelfogható fonalát kutatva és mégis önmagunkat sajnálva egyszercsak elfogyjunk, mert nem voltunk tudatosak. Tudatosak, mégpedig abban, hogy a magunk fényére vigyázva és szellemünket gondosan karban tartva, a lélek darabjait megőrizve haladjunk minden alkalommal az utunkon előre. A fényességünket ugyan a szellemben mérjük, de annak alap mozgatórugója mégiscsak a lélek. Mi lenne velünk ugyanis nélküle, hiszen ki adná így áldását a dolgokra és ki tartaná a kontrollt a cselekedeteink felett? Ki lenne az, akivel egykedvű nótákat dalolva, vidáman járnánk be serényen az univerzum minden szegletét a boldogság mámoros tengerén egy szál csónakkal? A lélek a barátom, bennem van, engem szolgál és emel. Viszont, ha darabjait szerteszórom, elhagyom, elhullajtom mint bánatos virág a szirmait, akkor bizony a számadásnál nagyon hiányosan tudom majd megmutatni azt bárkinek is.

Ha szeretettel fogsz csodát érintesz és ez a lélek minden egyes részére is igaz! Ha úgy tekintek minderre, mint egy kincsesládára, amelyben a magam féltett dolgait őrzöm, akkor sokkal jobban figyelek rá. Amikor biztosan tudom azt, hogy az értékeim, a lelki világom és a féltett titkaimnak őrzője én vagyok, akkor az is kikristályosodik előttem, hogy felelős vagyok önmagamért. Így aztán nem hagyhatok ott egyetlen darabot sem magamból sehol. Sem akkor, ha a gyász fekete fátyla vetül rám, sem akkor, ha a mélabú vet rajtam árnyékot. Sem akkor, ha a szomorúság a megértés nélkül száll a végtelen tengerre. Akkor is figyelnem kell magamra, amikor a szerelem oltárán áldozom fel magam és végül én leszek az az áldozat, amelyet istenségek előtt mutatnak be és akkor is, amikor kudarcaim és elkeseredéseim egyszerű zsákutcába vezetnek. Az élet dolgaiban nekem kell otthon lennem és rutinosan fordulnom az élet szépségei felé. A csodák ugyanis csak akkor nyílnak meg előttünk, ha arra mi magunk is nyitottak vagyunk.

A lélek elhullott darabkái visszasírják magukat és bizony kiáltásuk messziről hallatszik. Hangjuk egyszerre hív és közben pedig utat is mutat a jövő felé. Az életben nem megélt dolgaink, a visszafojtott vágyak és azok a dolgok, amelyekben megértés nélkül fordítottunk hátat bizony mind visszaköszönnek egyszer. A lélek pedig feljegyzi és sajátos rendszerén belül vagy hiányként, vagy eldöntendő kérdésként tartja számon azokat a dolgokat, amelyekre nem tettél pontot a megfelelő időben. A lélek elhullott darabkáit visszakapom egyszer és bár lehet, hogy minőségében és fényében egy kicsit kopottas, vagy ódon fényben tetszeleg, de lehetőségem lesz azt újra magasba emelni majd. S bár életünk egy hosszú történet és annak fordulópontjain mi magunk vagyunk a döntéshozók, de lényünk egyszerű kinyilatkoztatása mégis az, hogy boldogok legyünk. Ehhez a boldogsághoz pedig vigyáznunk kell magunkra, lelkünkre és a velünk együtt haladó szellemre is. Aki így tesz az révbe ér és elmondhatja magáról, hogy a boldogság szekerén haladva, színes virágszirmokat szórva, nyílt szívvel és tiszta lélekkel éli mindennapjait. Aztán pedig győztesként hirdetheti magáról, hogy egyszerű életébe a megváltást a saját felismerései által sikerült megvalósítania.

Az élet a barátunk! Tekintsünk rá mi is úgy, mintha csak örök barátságot kötöttünk volna. Mondjuk játékos vérszerződéssel és egy megszeghetetlen esküvel, amelyben egyszerű kinyilatkoztatásul azt vállaltuk fel, hogy: Örökre szeretni fogjuk önmagunkat!

Köszönöm szépen, hogy elolvastad! Ha tetszett, akkor ne felejtsd el megosztani, hátha másoknak is útmutatás lehet az írásom! Lehet, hogy mások is szívesen olvasnák azt, hogy a lélek elhullott darabkái miként kerülhetnek vissza hozzájuk!

Bővebben rólam itt olvashatsz!

Kövesd oldalaimat a Facebookon és az Instagramon is!

Közvetlen üzenet írása

A lélek elhullott darabkái
A lélek elhullott darabkái