Te mikor élted meg utoljára az érzelmeidet? Mikor volt utoljára, hogy azt érezted legbelül, hogy tudok szeretni és szeretve lenni? Szerinted mennyivel lenne másabb minőségű az életed, ha a szívből jövő dolgaidat nem véka alá rejtve próbálnád megélni? Ha azt mondom, hogy az érzelmeid éppolyan fontosak, mint mondjuk a táplálék, amit megeszel, vagy a víz amit megiszol, akkor vajon mit gondolnál minderről?

Te megéled az érzelmeidet és fel mered vállalni őket a hétköznapokban? Utaztál mostanában az érzelmek szekerén?

Gyermekként, amikor megszületünk még minden felhőtlen és jó. Legalábbis az esetek nagy százalékában ez biztosan kijelenthető. A felcseperedésünk folyamán alakul ki bennünk, hogy az érzelmeink vagy velünk maradnak, vagy egy sötét zugba rejtjük őket. Persze ez így egy kicsit viccesen hangzik és a fogalmazás is sarkos, de a valóságban sajnos ez nagyon sokszor történik így. Azok közül akik járnak hozzám, vagy megfordultak már nálam, számtalan alkalommal jutunk el oda, hogy az érzelmek kimaradnak a mindennapokból. Van aki gyermekkorból hozza egy helytelen neveltetésből adódóan, van aki csalódások sorozata miatt vált ilyenné, van aki egyszerűen úgy érzi egyszerűbbnek, ha kizárja az érzelmeket az életéből. Pedig mindenkiben ott szunnyad és nem elérhetetlen senki számára. Néha egészen egyszerű lépéseket kellene csak megtennünk ahhoz, hogy elérjük őket vagy legalább közelebb kerüljünk hozzájuk.

Persze érezhetjük azt is, hogy nem könnyű „odanyúlni” az érzelmeimet rejtő fiókok valamelyikébe és egyszerűen megérintenem mindet, főleg úgy nem, ha menet közben elnyomtuk őket. Gondoljunk csak bele, hogy hányszor hallottuk például azt, akár a közvetlen környezetünkben, akár a saját szüleinktől, hogy: „Nem szabad sírni!” vagy azt hogy „Elmúlik! Katona dolog!” Persze ők csak azt hitték, hogy ezzel megóvnak minket mindentől és nem válunk például nevetség tárgyává, de úgy látom, hogy ezzel nem segítettek sokat az érzelmeink megélésével kapcsolatban. Sajnos nagyon sok fejben az alakult ki az előbbi példa hatására is, hogy az érzelmeinket nem szabad minden esetben megélni, mert mi van ha mások meglátják vagy megtudják azt. Mondhatnám úgy is, hogy mi van ha meglátnak minket egy ilyen szituációban? Ezt a hibás mintát aztán adjuk tovább generációról generációra és közben magunk sem vesszük észre, hogy éppen ezzel a szisztémával visszafojtjuk az érzelmeket akár a saját gyermekeinkben is. Ha jobban belegondolunk, akkor az így felnövő gyerekek felnőttként csak korlátozott módon lesznek képesek érzelmekre. Így már nem is olyan meglepő, hogy nem utazunk sűrűn az érzelmek szekerén! Ez pedig egy nagy gond az én véleményem szerint.

Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel nyitottabb, szebb és élhetőbb lenne a világunk, ha mindenki bátran tudna az érzelmeiről beszélni. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel színesebb lehetne minden körülöttünk, ha megélnénk rendszeresen ami bennünk van. Mennyivel őszintébb kapcsolataink alakulhatnának ki, ha az érzelmeinkkel barátságban lennénk. Ezzel szemben pedig a felnőtt társadalom nagy része az érzéseiről mélyen hallgat. Még az igazán mélyről szövődő igaz barátságokban is előfordul számtalanszor, hogy az érzelmek nem kerülnek felszínre. Ugyanez igaz a párkapcsolatokra, házasságokra és a családon belüli viszonyokra.

De akkor hol éljük meg őket? Mi lesz azokkal, akikben megreked a szeretet energiája? Hová vezet az az út, amikor nem utazom az érzelmek szekerén? Sajnos nem vezet sehová. Legalábbis messze nem jutsz el, ha nem tudsz az érzelmeiddel mit kezdeni. Sajnos nagyon sok esetben tapasztalom, hogy sem házastársak, sem testvérek, sem szülő-gyermek egymás között nem beszéli meg az érzéseit.

Nekem két gyermekem van. Jelenleg általános iskolás mindkettő, abból is még az alsó tagozat padjait koptatják. Amikor megyek értük minden nap az első kérdéseim között az szerepel hogy: „Hogy érzed magad most? Hogy érezted magad az iskolában? Milyen volt a napod?” Ugyanis tudatosan szoktatom őket arra, hogy mindig beszéljünk az érzelmekről és mindig próbáljunk meg időt szánni arra, hogy átbeszéljük a történéseket. Mind a pozitívokat, mind a negatívokat egyaránt. Igen! Két féle létezik ebből is mint minden másból. Van negatív és van pozitív érzelem egyaránt. Persze ez ennél sokkal összetettebb, hála a magyar nyelvnek és annak, hogy a szavaink mögött érzelmek is meghúzódnak legtöbbször. Éppen ezért szoktam azt mondani, hogy csodálatos az anyanyelvünk, mert a legtöbb szónak mély érzelmi tartalma is van. Például elég ha azt mondom, hogy „édesanya” és máris ezernyi érzelem indul meg bennem. Akár pozitív, akár negatív, de nagyon sok mindent képes bennünk ez az egy szó is útra indítani.

Nem csak a gyermekeimnél, hanem a hozzám fordulóknál is mindig nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy beszéljünk az érzésekről. Legyen az egyéni terápia vagy csoportos foglalkozás. Csoportos foglalkozások alkalmával is minden esetben van nyitó kör, ahol rákérdezek az érzésekre és ugyanazon foglalkozáson záró kör is van, ahol szintén mindenki beszámolhat arról, hogyan érzi éppen magát. Aztán ott vannak a sportolók is, akikkel foglalkozom. Nekik is számtalan alkalommal próbálok tanítani dolgokat és mellette folyamatosan azt vizsgálom náluk, hogy miként érezték magukat egy-egy adott szituációban. Legyen az sikeres vagy sikertelen helyzet a lényeg akkor is az, hogy az adott élményhez milyen érzés társult. Ugyanis életünk egyik legfontosabb mozgatórugója és az egyik legfontosabb éltető erőnk az érzelmeinkben rejlik.

Gondoljunk csak bele! Ha negatív élmény ér minket, akkor szomorúak vagyunk, ha pozitív élmény ér minket, akkor boldogok. Persze magam is tudom, hogy az élet sokkal összetettebb ennél és nem ennyire egyszerű a dolog, de az alap kiinduló pont ez az életben. Aztán a többi már csak azon múlik, hogy ki mit tud kezdeni a feléje irányuló pozitív és negatív hatásokkal.

Az érzelmek szekerén utazni jó dolog! Szerintem az egyik legjobb dolog a világon. Persze a mai rohanó és felgyorsult világunkban elértünk oda is, hogy aki az érzelmeiről akar beszélni, vagy meg akarja élni azokat mások előtt, annak bátornak is kell lennie. Sajnos így van ez, vagyis így alakult ki bennünk az évek alatt, hogy bátorságnak is kell párosulnia ahhoz, hogy felvállaljuk az érzelmeinket és az érzéseinket egyaránt. Magyarázhatnánk az okait történelemmel vagy akár az elhallgatott abúzus viselkedésmintákkal, amelyekről mélyen hallgatunk általában, vagy ide sorolhatnám a felnövéssel járó megoldatlan élethelyzeteinket is, lásd iskolai szegregáció, de ez a felsorolás nagyon hosszúra nyúlna, úgy érzem.

Aztán itt van egyből az érem másik oldala is -amiről nem beszéltem eddig- hiszen nem csak adni kell tudni érzelmet, hanem befogadni is. Sokan ugyanis akkor is problémákba ütköznek, ha feléjük árad egy nagy adag szeretet, mert fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek vele. Ez is gond és ez is sok mindenkinél okoz megrekedést. Mit tehetünk mégis mindezek ellen? Egy fontos dologgal szeretném kezdeni: mindig van kiút mindenből, így ebből is. Hol rövidebb és egyenesebb az út, hol pedig hosszabb és göröngyösebb, de van lehetőség újra visszatérnünk a rendes kerékvágásba.

Szóval az érzelmek szekerén utazni jó dolog! Legalábbis én erre bátorítok mindenkit. Persze ehhez is kell tiszta szív és egyfajta önismeret vagy néha éppen egy  szemléletváltás. Ugyanakkor az egész dolog a hasznunkra válik, ha sikerül mindent megfelelően működtetnünk a lelki világunkból. Ezzel mindig csak nyerhetünk, a meglátásom szerint. Az életünk pedig jobb és nyíltabb lehet, ha megengedjük magunknak, hogy az érzelmi oldalunkról is teret nyissunk a világ felé. Mert ha hiszed, ha nem, de az élet így is, úgy is megszövi körénk azt a mesét és történetet, ahol egy csónakban evezünk előre az érzelmek tengerén.

Korábbi írásaimat itt olvashatod!

Követheted oldalaimat a Facebookon és az Instagramon is!