Nekem sokszor fordul meg a fejemben, hogy vajon miért hazudnak az emberek? Azt gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen biztos vagyok benne, hogy mások fantáziáját is mozgatja ugyanez a kérdés. Ismerjük számtalan formáját és ismerjük a legkisebbtől a legnagyobbakig, hogy milyen lehetőségeket kínál a mellébeszélőnek, hogy ezt a magatartásformát gyakorolja, de érteni sokszor nem értjük. Persze azt egyből az elején leszögezhetjük, hogy igen széles a repertoár ha hazugságról van szó, hiszen a gyermeki füllentéstől kezdve a kamaszodó hazugságain át, a felnőtt csalókig vezet az út ezen az ösvényen. Az is igaz, hogy általánosítani sem szabad, hiszen a füllentést nem csak gyerekek gyakorolják, hanem sokszor mi felnőttek is. És ugyanígy vagyunk akkor is, ha kisgyerekek hazudnak.
Nem vagyok pszichológus, vagy pszichiáter, szóval nem ezen a szemüvegen keresztül fogom vizsgálni a témát, hanem sokkal inkább a magam megtapasztalásai által.
Szóval miért hazudunk? Mindig csak a férfiak, vagy a nők hazudoznak, Vagy ez csak a kisgyerekek kiváltsága? Ha gyerekkorban hazudtam, akkor felnőttként is fogok? Vagy ez csak egy minta és bármikor változtathatok rajta? Esetleg ez egy betegség is lehet, amit mondjuk már terápiával kell gyógyítani?
A sok kérdés után azt javaslom, hogy fussunk is neki a témának.
Sok igazmondó embert ismerek és sok olyat is aki bizony a mismásolós, hazudozós kategóriába tartozik. Azt viszont talán meg merem kockáztatni, hogy mindenki került már erre a partoldalra az élete során. Azt gondolom, hogy mindenki átesett már a hazugság szeánszán, amelyet vagy félelemből, vagy előre megfontolt szándékból, vagy hirtelen felindulva, vagy csak egyszerűen egy dolgot kikerülve hoztunk létre. Nem leszek álszent, magam is éltem már át kínos pillanatokat azért, mert nem mondtam igazat. Így aztán pontosan tudom, hogy milyen azon a térfélen lenni, ahol nem az igazság játékosaiból verbuválódott a csapat.
Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben is megírtam a magyar nyelv gyönyörű és a kifejező eszköztára nagyon széles. Így aztán a legtöbb szavunkra sok szinonima létezik. Így a hazugságra is. Ilyen például a füllent, a ferdít, a mismásol, valótlant állít, ámít, lódít, kamuzik, ködösít…stb.
De mi viszi rá az embereket, hogy ne mondjanak igazat?
Erre több megoldás is létezik és mi magunk is sokszor egyértelműen megismerhetjük ennek válfajait. Sőt! Kijelentem, hogy szerintem bárki családjában, vagy a saját családunkban is biztosan fellelhető minimum egy személy, de inkább több, aki bizony nem mond igazat. Elég, ha csak felcseperedő gyermeked van és máris találkozhatsz egy pár konkrét példával a saját füled hallatára. Persze nem szeretném a gyerekekre fogni és sütni ezt a bélyeget, hogy füllentenek és csak ők füllentenek. Szóval a példám inkább arra vonatkozik, hogy már abban a korban is megfigyelhető ez a fajta magatartásforma.
Ugye ismerősen cseng az a mondat, amikor egy kisgyermek azt mondja, hogy “Nem én voltam!” vagy mondjuk azt, hogy “Nem láttam ki volt az!” Ilyen és ehhez hasonló párbeszédnek számtalanszor lehetünk szem és fültanúi az életünk során. Mindegy, hogy a miénk a gyermek, vagy csak éppen a szomszédéra vigyázunk.
Mit akar a gyermek ilyenkor? Van hogy valójában semmit, csak egyszerűen tart a következményektől és mondjuk hárítani akar.  Az én olvasatomban ugyanis a hazudozásnál az alapvető különbséget az jelenti, hogy céllal, okkal, azaz szándékosan teszi valaki, vagy nem akar semmi rosszat, csak az adott pillanatban ezt látja helyesnek, vagy menekülőútnak. Igaz az is, hogy ilyen egyszerűen nem lehet kategorizálni sem, hiszen megannyi halmaz rejthet megoldást erre a hétköznapinak mondható viselkedési formára.
A saját közvetlen környezetemben is találkoztam már több féle lódítással , hiszen van aki a felelősség vállalás elől menekülve került nehéz helyzetbe előttem, van aki csak nagyot szeretett volna mondani és ezért nézett szembe kínos pillanatokkal a szembesítés után. Aztán van olyan is, akit személyesen is jól ismerek és tudom róla, hogy krónikus hazudozó. Egész pontosan ‘mitomániában’ szenved. Az ilyen típusú emberek például minden különösebb érdek nélkül képesek egyfolytában ámítani és mellé beszélni. Számukra nem egy helyzet megfordítása, vagy egy cél elnyerése a feladat, hanem csak egyszerűen a mellé beszélnek ha kell, ha nem.
Mit okozunk a hazudozással? Mit él át ilyenkor a másik fél?
Azt gondolom, hogy ez a másik probléma az életben, hogy a másik oldalon is mindig áll valaki. Aki éppen át van ejtve, vagy be van csapva, vagy rá van szedve. Ha már a magyar nyelv szépségeit említettem, akkor a másik oldalon álló személyre is sok szinonima található beszédünkben. Amikor valakit átejtenek a palánkon az ugyanis nem kellemes dolog. A helyzet lereagálása mégis attól függ, hogy mondjuk mennyire érzékeny a lelkivilága annak akit becsaptak. Vagy az is meghatározhatja, hogy milyen fajsúlyú a dolog. Persze az is közrejátszik ilyenkor, hogy a személyes életterületemben hol okoznak nekem ezzel kárt. Mondjuk anyagi jellegű hazugság áldozata lettem, vagy esetleg erkölcsi kár ért? Vagy ne adj’ Isten a jó hírnevemen esett csorba anélkül, hogy én valójában elkövettem volna bármit is? Esetleg egy kétes eredetű ügyben leszek ezáltal gyanúsított? Vagy a házasságon, párkapcsolaton belüli játszmák részeként jelentek meg az életünkben a hazugság kisebb, vagy nagyobb formái?
Nagyon nem mindegy, hogy hol és milyen formában vagyok hazugság áldozata, de a lényeg szinte mindig ugyanaz a végkifejletet tekintve: valamilyen formában kárt szenvedek. Így a legnagyobb probléma, hogy sokszor ‘mi’, azaz a szenvedő alanyok maradunk ott a legnagyobb kérdőjelekkel magunkban, mert nem értjük, hogy miért kaptuk ezt a fajta bánásmódot a másik személytől. Arról már nem is beszélve, ha valaki egy egész csoportnyi embert ejt rabul az ámítás misztériumával és próbálja őket terelni a kénye-kedve szerint.
Persze mind tudjuk azt is, hogy léteznek ártalmatlan hazugságok. Vagyis azok a kisebb csínyek és füllentések, amikor pl. azért cselekszünk így, mert mondjuk a másik felet meg akarjuk lepni valamivel. Ilyen lehet egy kis “elterelés” amikor mondjuk egy meglepetés szülinapra készülünk. Aztán ott vannak az ártalmatlan ugratások, mint amikor az áprilisi tréfa ideje van. Volt több alkalommal olyan eset az életemben, hogy egy ilyen áprilisi tréfának én is bedőltem. Ezek persze mind olyan kis ferdítések, vagy füllentések, amelyek után mind együtt kacagunk.
Van-e bocsánatkérés egy-egy hazugság után? Illetve mire megyünk a bocsánatkéréssel?
Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy ez a kép nagyon vegyes. Azt mondom, hogy a cselekmény súlyától függően és az adott  szituáció függvényében kerül kimondásra a bocsánatkérés. Vagy nem! Persze ehhez személyiség is kell és ezzel együtt egy olyan fejlett nézőpont is, amiben egyértelműen benne van, hogy ha hibázok, akkor bocsánatot kérek. Olyan is van, hogy aki hazudott és rajta kapták utána ösztönösen hárít. Megpróbálja ugyanis leplezni az elkövetett hibát azzal, hogy nem vállal érte felelősséget még úgy sem, hogy elcsípték füllentés közben.
Hogy mire megyünk mégis a bocsánatkéréssel, ha mondjuk valaki kimondja nekünk egy valótlan állítás után? Kisebb súlyú vétségeknél azt gondolom, hogy hamar tovább is lehet lendülni egy dolgon, ha elnézést kérünk a hibánkért. A nagyobb horderejű dolgoknál, mint pl egy megcsalás, vagy egy személyünket érintő romboló magatartás esetén már nehezebb megítélni a dolgot. Alapvetően az önérzetünk és a lelki világunk igencsak nehezen emészti meg, ha effajta támadás éri. Azt is kijelenthetjük, hogy akár kisebb, akár nagyobb a mellébeszélés, de valami megrendül bennünk. Olyan, mintha valami eltörne bennünk a másik személyével kapcsolatban. Meg persze nehéz egy olyan helyzetből azonnal megbocsátani valakinek, aki előtte még a sáros cipőjét törölte a belső világunkba. Az is igaz, hogy megítélés kérdése, hogy kinek mi a súlyos és elviselhetetlen bűn. Kinél mi az, ami még megemészthető, megbocsátható, és mi az ami már átlépi a jó érzés küszöbét.
Sajnos sokan vannak úgy, hogy egy esetleges hajcihőtől, vagy konfliktustól tartva, inkább egyből fejet hajtanak egy mélyen szántó és lelkileg hatoló hazugság után. Ők azok akik a jó szívük áldozatai lesznek és benne maradnak akár egy rossz kapcsolatban is, csak ne kelljen semmin sem változtatni. Talán attól félnek, hogy egyedül nem tudnának megállni a lábukon, vagy attól hogy nem találnak maguknak másik párt. De sajnos sokan maradnak szenvedő alanyai a saját életüknek csak azért mert híján vannak annak a bátorságnak, hogy véget vessenek valaminek.
Azt gondolom, hogy sokunk életében előfordult már, hogy időszakosan, vagy véglegesen elköszöntünk attól, aki hazugságaival ártott nekünk. Sokszor nem tehetünk mást, hiszen ezek azok a helyzetek, ahol nem nekünk kell lépnünk. Nem nekünk kell megpróbálni jóvá tenni azt, amit a másik fél követett el. Persze gyermekeknél könnyebb a helyzetünk főleg, ha a sajátunkról van szó. Mivel gyermek és még sokat tapasztal, ezekben az esetekben itt még hamarabb megbocsátunk mi is és talán nem is vesszük annyira véresen komolyan a témát. Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen esetben egy jó szülő tanít. És inkább sokat magyaráz és körülírja a témát a gyermek szintjének megfelelően. Az effajta tanítások ugyanis építőkövei lesznek a gyermeknek, amiket jó esetben egy életre megjegyez és magával viszi mindenhová azt.
Szóval a hazugság, ámítás, lódítás, becsapás, ferdítés, mismásolás…stb. témakörét hosszasan lehet taglalni. Talán minden oldalról meg sem lehet világítani egy ilyen blogbejegyzés alkalmával. Mit tehetünk mégis ha hazugság áldozatai leszünk?
Szerintem az első az, hogy próbáljuk reálisan nézni a helyzetet! Még akkor is, ha éppen szenvedő alanyai vagyunk egy-egy ilyen szituációinak. Azt gondolom, hogy sokszor célravezetőbb, ha mi magunk nem akarunk egyből igazságot keresni a hazug szavak mögött. Nem is biztos, hogy egyből lehet. Aki megpróbál minket átejteni a palánkon, nem biztos hogy tisztában van a cselekménye súlyával. Elsőre nem biztos, hogy a legjobb tanácsnak tűnik, de én úgy látom, hogy egy ilyen helyzetben is többre megyünk bölcsességgel. A bölcs ember amúgy is többet lát és érzékel a világból. Biztosan egy ilyen helyzetben is könnyebben talál megoldást, mint azok, akiknek a vérnyomása az egekig szökik.
Ezeknek az embereknek az a legfontosabb szerintem, hogy a hibáikra rádöbbenve fejlődni kezdenek. Legalábbis megpróbáljanak változtatni a dolgokon és megpróbálják elkerülni azt, hogy még egyszer kellemetlen helyzetbe kerüljenek a hazugság miatt. Sokan mégsem ezt a lehetőséget választják és folytatják akarva akaratlanul azt a megkezdett utat, ami egyébként sehová sem vezet. A hazugság és ámítás útját.
Mi mit tehetünk a mindennapokban? Talán annyit, hogy saját magunk megpróbálunk jó emberek maradni. Persze így ezt leírni könnyű, de ha jobban belegondolunk, akkor valójában csak az az út lehet jó számunkra, amelyen nem a hazugságokból rakunk le alapkövet. Az élet igazából sokkal összetettebb ennél és a hazudozás csak egy vékony szelete mindannak, ahogyan viselkedhetünk, vagy viselkednek velünk. Mint megannyi dologra, így erre is igaz, hogy ha legalább kisebb dolgokon elkezdünk változtatni, ha legalább elkezdünk fejlődni és a hibáinkból tanulni, akkor már legalább annyit elmondhatunk magunkról, hogy a kezünkbe próbáljuk venni a dolgokat. Ilyenkor érdemes magunkat megdicsérni és örömmel konstatálni, hogy elmozdultunk onnan, ahonnan indultunk.
Én azt vallom, hogy változni sosem késő. Szerintem ez a dolog sem helyhez, sem időhöz, sem életkorhoz nem kötött. Jó pap holtig tanul – tartja a mondás és ez pontosan igaz mindenkire. Hiszen valahol éppen az lenne a cél az életünk során, hogy folyamatosan fejlődjünk és előre haladjunk. Így ebben a hazudozós témában is sokat tehetünk magunkért és megpróbálhatjuk megváltoztatni az ezzel kapcsolatos rosszul kialakult mintáinkat. Ha pedig egyedül nem megy, akkor számtalan szakember áll a rendelkezésünkre, akik kivezetnek minket a krónikus hazudozásból.
Zárszóként pedig azt mondom, hogy bármerre is vigyen minket az élet, kerüljünk bármilyen munkahelyre, vagy közösségbe, legyünk bármilyen élethelyzetben, de mindig próbáljunk emberek maradni. Lehetőleg jó emberek! Ezt pedig a gondolkodásunkkal és a cselekedeteinkkel fogjuk elérni és azokkal a dolgokkal, amiket megfejlődtünk, megértettünk az életünk során. Ha egymást segítve haladunk előre, ha empatikusak és segítőkészek vagyunk az csak a javunkra válhat. Meg persze mások javára is. Ha hidat építünk és nem árkot ásunk, akkor biztosan mindig jól cselekszünk. Ugyanis így biztosan tudatosan építhetjük fel nem csak kapcsolatainkat, hanem magunkat is egyaránt.
Korábbi írásaimat itt olvashatod!
Követheted oldalaimat a Facebookon és az Instagramon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Fill out this field
Fill out this field
Adjunk meg egy valós e-mail-címet.