Ez amolyan magyar átok. Vagy lehet nem is átoknak hívnám, hanem egy évszázadok alatt kialakult rossz és használhatatlan minta, ami itt maradt a társadalmunkban. Az is lehet, hogy nem egy magyar sajátosság. Mindenesetre ez egy olyan lenyomat a mindennapjainkban, hogy szinte már furcsa lenne, ha nem találkoznánk vele. Pedig mint minden más, ez is javítható, átdolgozható lenne. Nem is kellenének hozzá nagy dolgok, csak egy kis empátia, egy kis gondolkodás, egy kis odafigyelés és megértés. Alapvető problémának gondolom, hogy előbb törünk el, mint hogy hajolnánk, engednénk magunkból egy keveset. Gondoljuk csak a nádra… akármilyen erős szél is fújja, akármi is történjen vele, meghajol és utána visszaáll a helyére. Másképpen nem is tudná túlélni egyik viszontagságot sem ami adódik. Átvitt értelemben ez egy követendő példa lehetne sok mindenben, leginkább abban, hogy miként tudnánk egy kicsit rugalmasabban hozzáállni a dolgokhoz. Ez nem azt jelenti, hogy mindig minden előtt szó nélkül fejet kell hajtani, vagy meg kell hunyászkodni, sokkal inkább jelenti azt, hogy engedek is a dolgoknak és nem csak a magam igazát hajtogatom napestig anélkül, hogy mások véleményét befogadnám.

Miért nem tudunk emberként viselkedni? -most ezt a témát tervezem körbejárni a több részes blogbejegyzésemmel.

Alapvetően mindannyian tiszta erkölcsű és előítéletektől mentes emberként születünk. Ha nincs igazam, elfogadom, de én még nem láttam olyan gyermeket aki másképp cselekedne. Aztán menet közben a legtöbb embernél valami „elromlik” és megváltozik. Aztán persze azt is el tudom képzelni, hogy az életbeli csalódásaink, a magunk hasonlítása másokhoz egyszerűen megkeserít bennünket és nem enged az életben előre lépni. Biztos vagyok benne, hogy a megrekedt lelki-szellemi fejlődésünk sem segít minket abban, hogy a világot aztán majd egy szélesebb, tágabb értelemben lássuk. Így aztán sokan nem tudnak örülni semminek, és mindenben csak a rosszat látják az eléjük kerülő élethelyzetek, szituációk során. Még ha ezeket a dolgokat mondjuk el is fogadom, azt viszont már nehezen tudom megérteni, hogy ezen sokan nem akarnak változtatni. Mondhatom úgy is, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy változtatni kéne. Pedig lehetne és nem is kéne hozzá eget verően nagy dolgot véghez vinnünk, csak egyszerűen újra meg kéne tanulnunk pl.: empatikusabban gondolkozni. Ezen felül még számtalan módja van, hogy miként tudnánk újra emberként viselkedni és nem beállni a sorba az acsarkodók és gyűlölködők közé sokszor anélkül, hogy egyáltalán tudnánk azt pontosan, hogy mi ellen emeljük fel a szavunkat.

Elkeserítő és teljes mértékben demoralizáló látni azt a mindennapokban, hogy emberek bizonyos táborokra osztódva kórusban, kánonban szidnak bármit is anélkül, hogy végiggondolnák azt, hogy mit is akarnak ezzel mondjuk elérni. Sokszor ezek az emberek azzal sincsenek tisztában, hogy mondjuk a másik fél mit akar mondani, hiszen vagy meg sem hallgatják, vagy már önmagában a személyét meglátva kezdenek el harsányan hangot adni a véleményüknek. Félreértés ne essék! Nem azt mondom ezzel, hogy mindig mindent feltétel nélkül fogadjunk el és fogadjunk be magunkhoz. Sokkal inkább arra próbálok meg mindenkit biztatni és tanítani, hogy legyen saját véleményünk és adjunk is neki hangot, de tanuljuk meg mellette meghallgatni másokat. Az empátia és a szövegértés hiánya sokszor okoz olyan félreértéseket, amelyek gerjesztenek egy gyűlölködő folyamatot bennünk és abban a közösségben, ahol elvben egyetértők fújják a közös trombitát. Azt tapasztalom, hogy kis hazánkban mindegy mi történik, bármi is legyen az, valahogy semmi nem jó, semmi nem tökéletes. Persze! Nincs olyan döntés vagy esemény, ami mindenkinek jó és azt is elfogadom, hogy táborokra szakadunk egy-egy témát illetően, de miért nem lehet mindezt kulturáltan, bölcs emberek módjára megtenni?

Az is teljesen rendjén való, hogy bizonyos eszmék mellett közösen voksot tévők együtt gondolkodjanak. Ezek a dolgok egyébként is előre visznek minket és az ügyünket is egyaránt. Ehhez viszont mind hangnemben, mind kommunikációban fel kell tudnunk nőni a feladathoz, mert csak úgy tudjuk képviselni a saját véleményünket is. Nem beszélve arról, hogy nem szabad, hogy a kommunikáció csak egyirányú legyen, így meg kell tanulnunk meghallgatni a másik felet is. Aztán pedig megérteni amit mondani akar és ha úgy érzem, akkor azonosulok vele. Aztán ha nem érzem úgy, akkor a saját tárgyilagos érvrendszerem mellett megpróbálom elmondani, amit én képviselek az adott témában.

Az igazság az, hogy teljesen mindegy hogy politika, sport, jogi döntés, pénzbeli juttatás, munkahelyi változás, egészségügyi helyzet, családi konfliktus…stb. a téma. Szinte minden táptalaj arra, hogy harsogni tudjunk és értelmetlen fröcsögéssel véleményt formáljunk. Itt írom le és leszögezem előre, hogy: Tisztelet a kivételnek! Van az is, bőven akad belőlük! Előttük meg is emelem a kalapom ,hiszen ők azok, akik még nem vesztették el a józan ítélőképességüket és egy-egy témát tényleg normális hangnemben, tárgyilagos módon tudnak ép észérvekkel megfogni.

…de akkor miért nem tudunk emberként viselkedni?

Vitakultúra! Ez az egyik ami hiányzik belőlünk. Egyszerűen azt látom kívülről, hogy sokszor kiskakasok vannak viadalon egy túlzsúfolt arénában, ahol az a cél, hogy ki tud mellel nagyobbat lökni a másikon és ki tud hatalmasabbat üvölteni a tömegben. Mindeközben pedig elsiklunk a lényeg felett. Elfelejtjük szeretni egymást és meghallgatni azokat is akik nincsenek egy véleményen velünk. Pedig az lenne társadalmunk egyik alapköve, és talán építőköve is, ha mindannyian képesek lennénk meghallgatni és elfogadni a másik ember véleményét. Ez még korántsem jelenti azt, hogy el is fogadom maradéktalanul, sokkal inkább jelenti azt, hogy meghallgattam és megpróbáltam értelmezni a másik fél álláspontját is. Hiszen valahol ez lenne az amiből felépülhetne egy sokkal konstruktívabb társadalom, egy sokkal hatékonyabb gondolkodásmód. Mindezek mellett pedig elindulhatna végre egy olyan folyamat amely az egyetértés és nem a gyűlölködés mellett tenné le a zászlót. Még egyszer leírom! Ez nem jelenti azt, hogy mindenki egy álláspontot fog képviselni a végén, de azt jelentheti, hogy egymást meghallgatva közösen építünk fel valamit.

Együtt könnyebb lenne és hatékonyabb! Ezt kellene végre megértenie szerintem a legtöbb embernek. A legtöbbször ugyanis azt látom, elég kimondani azt, hogy politika és az olyan hatással bír a mai magyar társadalomra, mintha egy darázsfészekbe nyúlnék bele egy bottal és megpiszkálnám azt. Persze! Nem tökéletesek a dolgok és nem mondhatjuk azt, hogy minden érem fényesen csillog, de mi magunk rengeteget tehetnénk a dolgokért. Leginkább úgy, ha ennek ellenére is építkezni próbálnánk és nem rombolni. Barátokat, családtagokat, munkahelyi közösségeket, rokonokat látok darabokra hullani csak azért, mert dolgokban nem értenek egyet. A világos, egyértelmű, erőszaktól mentes kommunikációval ezek a dolgok is áthidalhatóak lennének. A legtöbbször viszont nem ezt a járható utat választják az emberek. Pedig könnyebb lenne higgadt fejjel emberként viselkedni minden szituációban. Sokkal könnyebb. Ha mondjuk szép szóval és józan paraszti ésszel közelítenénk meg a problémát, ha nem akarnék a másik emberen ostort húzogatni, ha csak megtanulnék egy kicsit engedni az igazamból, akkor már érezhetően előrébb tartanánk mindennel.

Nekem sem ment ez mindig ilyen simán. Régebben -fiatalabb koromban- bizony nekem is gondot okozott mindez. Akkortájt még én is szívesen álltam be elvek mellett összeverődött társaságokba trombitát fújni közös kottából a semmiért. Akkoriban én is azt hittem, hogy ezen viselkedési normák mentén állandóan előre haladok! Tévedtem! Ezt ma már nem így látom, nagyon nem. Azt viszont igen, hogy még mindig ott tart a társadalmunk egy része, vagy a nagyobb része, hogy az utálkozás előrébb való.

Gondoljunk csak bele és ha mi magunk nem is vagyunk ilyenek, de a környezetünkben élők között fel fogjuk ismerni azokat, akik bizony nem a konstruktív és asszertív viselkedési és gondolati minták alapján élik a napjaik nagy részét. Skatulyázunk, az a gond. Amikor valaki mond valamit, automatikusan bekerül egy skatulyába, anélkül, hogy azzal kapcsolatban bármit is kifejthetett volna. Ne adj Isten egy kicsit tovább hallgatom és hopp, már át is kerül egy másik skatulyába. Mindezt úgy, hogy egyébként azt nagy részben meg sem halljuk, hogy a mondandójával mit is akart közölni velünk valójában. Éppen ezért van így a mai magyar társadalmi kommunikációban, hogy bizonyos témák mentén azonnal „sufniba” kerül bárki. Ha egyezik a véleményünk akkor is, csak akkor még vállon is veregetnek mellé, hogy milyen jó ember vagyok.

És ha nem egyezik a véleményem a másikéval akkor én már nem is vagyok az? Ezen is érdemes lenne elgondolkozni és meglátni azt az utat is ami a másik felé hidat épít és nem árkot ás.

Egyébként mikor fogunk végre emberként viselkedni? Vagy feltehetném úgy is a kérdést, hogy mikor akarunk végre emberként viselkedni? A blogbejegyzés elején leírtam, de most még egyszer megteszem. Amikor valakit meghallgatok és elfogadom a véleményét, akkor az nem azt jelenti, hogy feltétel nélkül egyet is értek vele. Csupán azt jelenti, hogy a véleménye, meglátása, elképzelése miatt nem ítélem el és nem teszem egyből egy skatulyába. Gondoljunk csak bele mennyi beszélgetés fullad bele már a harmadik mondatnál abba, hogy az egyik fél megsértődik és legyint egy nagyot a másikra. Meg sem hallgatja, el sem fogadja amit mond és sértődötten távozik. Vagy ott a másik eset, amikor valaki hangerővel akar nyerni a kommunikációban és szajkózza minél erőteljesebben és hangosabban a saját véleményét. Persze csak az a jó, amit ő mond és így már vissza is kanyarodtunk oda, hogy meg sem hallgatom a másik felet.

Felgyorsult világunkban az informális csatornák megsokszorozódtak, így aztán már legtöbbször az „arcunk” sem kell semmihez. Nem kellek személyesen egy kialakult vitához, egy nézeteltérést már akár mobiltelefonon pötyörészve is rendezni tudok. Legalábbis azt gondolom. És ha bele akarok nyúlni egy darázsfészekbe, akkor elég csak kommentet hagynom bármely „ellentábor” oldalán. A legjobb esetek és a legjobb példák a közösségi médiában fellelhetőek. Az internet mögé bújva azonnal felbátorodik mindenki és egyből tudja az igét osztani, ha kérték, ha nem. Elég csak megfigyelni bármely közösségi oldalon megtalálható komment áradatokat egy-egy megosztó cikk alatt. Máris láthatjuk, hogy felnőtt emberek feszülnek egymásnak a virtuális térben úgy mintha az életük múlna rajta. Sőt, néha nem is kell, hogy egy cikk megosztó legyen, az emberek akkor is ölre tudnak menni alatta. Csak egy dolgot elfelejt mindenki… ott felpaprikázod magad, nem adnak igazat, pipa is maradsz. A napod hátralevő részében pedig azt a fajta energiát viszed tovább magaddal. Na már most az így megszerzett negatív tallérokkal rohangálsz fel alá a napod hátralévő részében és mérgezed a viszonyt magad körül, ahol csak tudod. Mindezt azért, hogy a magad igazát megkapd. Azaz valaki végre aláírja, a saját mítoszod által megteremtett igazadról szóló papírodat és örömmel kijelenthesd végre, hogy: Igazam van!

A kérdés csak az marad, hogy mire megyünk a saját igazunkkal egy-egy ilyen esetben? Azt pedig csak félve írom le, hogy mi van akkor ha valakinek azt próbálom meg elmagyarázni, hogy a szabad vélemény megformálásához jogom van. Elvileg legalábbis.

A kérdés pedig továbbra is az marad, hogy mikor akarunk emberként viselkedni? Ugyanis kiút lenne, megoldás lenne, elképzelésem is lenne, már csak a hajlandóság hiányzik a változásra az emberekből.

Hamarosan folytatom ezt az írásomat egy következő bejegyzésben …

Korábbi írásaimat itt olvashatod!

Követheted oldalaimat a Facebookon és az Instagramon is!